Sziasztok!
Először is: Nagyon de nagyon sajnálom ezt a rengeteg késést. Nem akarok mentegetőzni, de tényleg nagyon sok dolgom volt mostanság.
Sajnálom, hogy ilyen rövid lett a rész, de nem akartam tovább húzni, és inkább így közzéteszem. Azért jobb mint a semmi, nem?
Véleményeiteket továbbra is várom.
Ahogy korábban is említettem az 1D-t majd teljesen beleszövöm a történetbe, de nem akarom összecsapni, és nem akarok olyanokat írni, h egyik nap megismeri a másikon már barátok a 3.on meg meg beleszeret.... Valóságszerűen szeretném leírni ezt az egészet, nem így.
Aki szeretne engem jobban megismerni az elér Itt minden nap.
Jó olvasást!
UI: ÚJ BLOGOM! ÚJ TÖRTÉNETEM!
-Dave...
-Tudom, tudom. Nem kell mondani semmit. Megértelek- közölte mélyen a szemembe nézve. A kék szemeiből csak úgy sugárzott a megbántás, a fájdalom.
-Hidd el, ha tudnám kontrollálni ezt az érzést, akkor megtenném... de nem tudom.
-Megértelek... De reménykedni nekem is szabad...- közölte, majd elfordította a fejét, és a tájat szuggerálta.
Idegesen tekintgettem körbe-körbe. Nem tudtam mit mondani. Fájt ránézni, látni az arcát, a tekintetét. Lehet, hogy kívülről erősnek mutatja magát, de elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam miken megy át. Kék szemeivel velem fordult, majd a kissé felhúzott szemöldökét lejjebb engedte és halvány mosoly rajzolódott az arcára.
-Ne gyötörd magad. Ismerlek és te is ismersz. Nem szeretném, hogy bűntudatod legyen, mert nincs miért. Te erről nem tehetsz!- közölte még mindig mosolyogva. A kék szemeivel engem fürkészett, majd idegesen beletúrtam a hajamba és mosolyt erőltetve felé fordultam.
-Fontos vagy nekem.- Jelentettem ki az első mondatot ami eszembe jutott. Széles mosolyra húzta a száját, majd közelebb lépve hozzám a karjait a testem köré fonta. Pár másodpercig csak meredtem magam elé, majd eszembe jutott, hogy viszonoznom kellene. Megismételtem az előbbi mozzanatát, majd mosolyogva belefúrtam a fejemet a vállába.
Nem tudom, hogy meddig álltunk ott, legközelebb arra kaptam fel a fejem, hogy nagy sikoltozást hallok.
Lányok százai ugráltak és kiabáltak. Erre már Dave is felkapta a fejét. A sok hang közül nem tudtam kivenni azt a két szót, de rögtön rájöttem, hogy mit is takar a sok egybefolyt hang. One Direction.
Az öt fiú testőrök kíséretében osztogatott autógrammokat. Az eszem megállt. Pont itt? Furcsa véletlen...
-Hé, Nina- rázott ki Dave a gondolataimból- Elmenjünk innen?
-Miért mennénk?- néztem rá furcsán.
-Nem érdekes- Legyintett.
Hirtelen úgy éreztem magam mintha egy filmben lennék. Hirtelen megjelenik a sztár, találkozok vele összebarátkozunk stb. De egy különbség van: Ez nem egy film.
Persze ez felkerül a top fura eseteim közé, de egy idő után ez is csak egy szép emlék lesz, mint minden más.
~Pár órával később~
Hamar leléptünk Dave-vel, mivel már kezdett fájni a fejünk a sok sikoltozástól. Oké, hogy sztárok meg minden... de ez nekem sok. Na jó...még is mit képzeltem? Én, Nina... aki jó pár évvel korábban találkozott Harryval...hogy gondolhattam, hogy valaha is észrevesz?
Van a múlt, van a jelen és van a jövő. Valami elkezdődött régen, de annak már vége. Vannak álmok amelyek soha nem teljesülnek be. Vannak barátságok amiknek idő sem jutott a kialakulásukra. Vannak emberek...vannak érzések...
Egy érzés, egy szívdobbanás, egy sóhaj és egy csalódás...
Amióta eljöttünk csak Harryre tudok gondolni. Úgy érzem ha ez így folytatódik továbbra is, akkor megőrülök...
